II.

A lány nem volt túl beszédes, ami nem igazán zavarta Ryganit, ugyanis ha lehetett, ő is inkább hallgatni szeretett. Bár ennek a fiatal te'nairinak a története kifejezetten érdekelte. A sötétkék, hosszú ruha, amelyet az előkelő hölgyek viseltek, finom selyemből, és díszes mintákkal, máris elárulta, hogy nem hétköznapi lányról van szó. A kérdezősködést azonban arra tartogatta, amikor megállnak végre, és nyugodtan beszélhetnek.

Útközben Rygani figyelte a növényzetet, és mikor megpillantott egy-egy gyógynövényt, szedett belőlük. Van, amelyiknek a nedve segít csillapítani a vérzést, mások hatására összehúzódik a seb. Egy kis szerencsével találnak egy másik tisztást a fal mellett, ahol letelepedhetnek éjszakára.

Nem kellett sokáig gyalogolniuk, hogy megfelelő helyre bukkanjanak. Az idegen fáradtan rogyott le egy kidőlt farönkre, míg Rygani hozzálátott a tábor felállításához: keresett egy kopár részt, ahol kevés fű nőtt. Körbe rakta kövekkel, majd szedett pár száraz ágat, hogy tüzet rakhasson. - Kérlek titeket, nagy Szellemek, a sötét és hideg éjjelen szánjatok meg a tűz melegével... - mormolta halkan az ősi imát, amit a legtöbb te'nairinak megtanítanak, ha elég idős lesz hozzá. Nem egészen varázslatok voltak ezek, sokkal inkább kapcsolatteremtés a Szellemekkel. A Szellemek mindig mindenütt ott voltak, a levegő részecskéi között megbújva - ezt nevezték a te'nairik yonának. A yona jelen volt minden világban, de itt, Kelittában a legmagasabb koncentrációban. Azonban a halandók közül csak nagyon kevesen érzékelték, nem úgy a te'nairik; ezért hitték, hogy ők a Szellemek kiválasztott népe, és azért áldották meg őket azzal a képességgel, hogy bárhol kapcsolatba léphetnek a Szellemekkel a yonán keresztül. Mindössze imádkozniuk kellett hozzájuk.

Ahogy a lány kérte, a fa lángra kapott, és csakhamar melegséggel töltötte meg a kis tisztást. Kulacsát, mely kis agyagkorsó volt, a tűz mellé helyezte, hogy felmelegedjen a víz, majd a gyógynövényeket belemorzsolta.
- Mi a neved? - kérdezte közben a lányt, aki a fatönkön kuporgott, vérző kezét szorongatva.
Pillanatnyi tétovázás látszott a kérdezett arcán, de végül kibökte:

- Syraa.

Rygani azt várta volna, ha már ilyen előkelő ruhát hord, talán valami nemesi család sarja. A legtöbb te'nairi büszke volt a vezetéknevére, mely jelezte rangjukat, múltjukat és egyéb kiváltságaikat. A legtöbbjüknek elég volt bemutatkoznia, és máris rengeteg mindent meg lehetett tudni róluk. Ennek ellenére Syraa mégis inkább megtartotta magának, ami egyrészt gyanakvást keltett Ryganiban, másfelől viszont szimpátiát is kiváltott belőle. Nem szokták érdekelni az idegenek, de ez a lány... minden tekintetben különös volt.

- Én Rygani vagyok - mutatkozott be, szándékosan elhagyva ő is családnevét. Várt egy kicsit, hátha kap valami választ. Addig is tanulmányozni kezdte a lány arcát, amire eddig még nem kerített sort. Fekete haját tépettre vágta, alig ért le a válláig. Mintha sietve metszette volna le egy késsel. Mindez nem vett el a szépségéből. Az arca ártatlanságot sugárzott, egyfajta kislányos bájt, de közben mégis a vonásai élesek, markánsak voltak. A tűz fényében nem látszott tisztán, de a szemei mintha lilás árnyalatban csillogtak volna, ahogy a bőre is, csak az jóval halványabban. Meglehetősen vékony volt, és női bájai sem túl hangsúlyosak, legalábbis amennyire felhúzott lábai látni engedték mellkasát. Nyakában hosszú sálat viselt, ami jó alapanyagnak tűnt egy seb bekötéséhez, mégsem tűnt úgy, hogy használni kívánná erre a célra. Mindent összevetve tényleg elég fiatal lehetett, a felnőtté válás útján. De egy kérdés még mindig megmagyarázatlan maradt.

- Ugye tudod, hogy az erdő nagyon veszélyes az ilyen fiatal lányok számára? Főleg egyedül...

- Tudom - dünnyögte a tűzbe bámulva, kerülve a szemkontaktust.

- Ha nem jövök, a szörny darabokra tépett volna.

- Tudom...

Rygani nagyot sóhajtott, majd újra elhallgatva inkább a gyógynövény főzetre koncentrált, hogy minél előbb tisztességesen elláthassa a sérültet. Nem úgy tűnt, mint akiből sok mindent ki lehetne szedni, és ez még jobban aggasztotta. Túl sok megmagyarázatlan kérdés volt ebben a történetben. És lehet, hogy itt bujkál a válasz az orra előtt.

- Mi... - Rygani egyből felkapta a fejét, ahogy a lány megszólalt. - ...mi volt az a szörny?

Ez volt az a kérdés, amire sajnálatos módon Rygani már tudta a választ, és semmi jót nem jelentett. Egyik kezére felhúzta bőrkesztyűjét, hogy meg tudja fogni a felhevült kulacsot, majd azzal együtt odaült a lány mellé. - Éhség - felelte a kérdésre, miközben elővett egy kis rongyot, amit beáztatott a gyógynövényes főzetbe.

- Éhség? Ez mit akar jelenteni?

- Egy szörnyidézőből született. - Eközben elkezdte lemosni a gyógynövényes ronggyal a sebet, mire Syraa fájdalmában felszisszent. - Bár, az ilyennek nem lenne helye Arneában. Még én sem találkoztam hozzá hasonlóval, de sokat tanultam róluk, azért ismertem fel...

- Mi az a szörnyidéző?

Ezen Rygani is eléggé meglepődött, hiszen számára valamiért alapvetőnek tűnt, hogy minden te'nairi tud ezekről a dolgokról. Ezek szerint mégsem. Talán Syraa fiatal kora magyarázza, talán a szülei már nem tartották fontosnak, hogy olyasmiről tudjon, ami rég nem érinti a birodalmat.

- Egykor egy földön éltünk velük. Még a nagy Elszigetelődés előtt. Ugye arról már nem kell külön meséljek?

- Az Elszigetelődés történetét ismerem! - vágta rá enyhe sértettséggel a lány. - Mikor a felszínen éltek, a te'nairikat majdnem elpusztította egy szörny, ezért mágia segítségével a föld mélyére helyezték az egész birodalmat, ahol már nem árthat nekünk semmi és senki.

- Pontosan - bólogatott Rygani, miközben elszántan tisztogatta a sebet. Legalább elterelte Syraa figyelmét a fájdalomról. Furcsa, de ez a lány olyan aurát árasztott magából, mint akit meg kell védeni. Talán az ártatlan kinézete tette, de Rygani igyekezett minél kevesebb kínnak alávetni. - Egykoron a felszínen éltünk, több száz éve. És ott nem mi voltunk az egyedüli faj. Halandók közt éltünk, olyanok között, akik rövid életűek, megöregszenek és meghalnak, tized annyi idő alatt, mint mi. Mennyi lehetsz te most? Száz éves?
- Nagyjából. - A száz év egy te'nairinál még kevésnek számított. Ez azt jelentette, hogy Syraa a serdülőkor vége felé jár már, még egy-két évtized, hogy felnőtté váljon.

- Egy szörnyidéző számára ez már nagyon sok. A száz évesek náluk aggastyánok, olyanok, mint a mi véneink. Ilyen rövid az életük, de persze ez nem alacsonyítja le őket. Az őseink kezdetben lenézték a többi fajt, és ez nagy hibájuk volt. Némelyik szörnyidéző még a yonával is képes kapcsolatot teremteni, erős mágusok kerülnek ki közülük. - Rygani pár pillanatra csodálattal nézett az ég felé, ahol több ezer mérfölddel felettük, a felszínen most is ott jártak a halandók. - Azonban van egy lényeges különbség köztük és köztünk. Ha egy te'nairi meghal, a teste egybe olvad a természettel, és továbbra is részt vesz az élet körforgásában. A lelke visszatér a Szellemekhez. De ha egy szörnyidéző meghal... nem pusztul el teljesen. A lelkével nem tudni, mi történik, de a józan eszét elveszíti, és teste átalakul. Ha a halála pillanatában a szíve szeretettel, boldogsággal, elégedettséggel van tele, akkor szerencsés az illető, és mindenki más körülötte. De ha nem... akkor olyan szörnnyé válik, amit te is láthattál az imént.

- Az érzéseitől függ, hogy mi lesz belőle? Ha így van, akkor... csak a boldogságra kellene törekedniük, nem?

- Azt kellene. De a fenti világ nem olyan békés és meseszerű, mint a mienk. Nem egyszerű boldogan meghalni. Harag, bosszúvágy, irigység, félelem, kétségbeesés, fájdalom, éhség... rengeteg kín gyötörheti a halandókat, és ők nem mindig tudnak ellene tenni. Akaratukon kívül is vérengző szörnyeket teremtenek a haláluk után... ezért neveztük őket szörnyidézőknek.

Amíg mesélt, Rygani befejezte a seb kitiszítását, majd a saját holmijai között kezdett kutakodni valami kötözőanyag után. Sajnos semmi nem lett volna elég hosszú ahhoz, hogy a lány egész karját bekösse vele. Ekkor megakadt a szeme a nyakába kötött sálon.
- Értem. Mivel ezek a szörnyek csak odafent élnek... biztosan ezért nem meséltek nekem róluk.
- Érdekes. Azt hittem, minden te'nairi gyereknek megtanítják a történelmünket, és a felszín titkait. - Bár maga Rygani is tudta, hogy ez veszélyes lehet. Hiszen a tudás nem mindig vezet jóra, olykor okozhat reménytelen elvágyódást az ismeretlen felé, és mérhetetlen kíváncsiságot. Ezt a saját bőrén is tapasztalta, hisz amióta először hallott a felszínről, azóta rengeteget gondol rá, milyen lehet egyszer felmenni. A lányt biztos ettől akarták megóvni a szülei. A te'nairiknál nem volt meghatározva, kinek mit kell tennie, mit kell megtanítani a gyermekeinek, a négy alapelvet kivéve. Azon felül minden egyes családban a családfő határozta meg, mit követel meg rokonaitól, egészen addig, míg azok felnőttkorúak nem lettek. Noha írástudatlan, vagy műveletlen te'nairival nagyon ritkán lehetett találkozni. Bizonyos értékeket azért mind szem előtt tartottak.

- Figyelj... nem tudom, mivel kötözhetném be a sebed. Ha esetleg levennéd a sálad, akkor azzal...

Már nyúlt volna a ruhadarab felé, de Syraa szinte azonnal elhúzódott tőle. - Nem! Ez... fontos nekem... - motyogta, és védelmezően a sáljába markolt. Rygani hosszasan tanulmányozta, és azon gondolkodott, mivel győzhetné meg a lányt. Nem szerette volna, ha elvérzik kötés hiányában, de a korábban használt koszos rongyot már nem akarta visszarakni rá. Jobb híján a köpenyét vette kezébe, hogy azt hasítsa fel, de mielőtt késével belevághatott volna az anyagba, Syraa elvette tőle, és inkább a szoknyájának alját kezdte felvágni. Hamar kiderült, hogy alatta nadrágot is visel, talán a hideg ellen, így nyugodt szívvel szabdalta fel egészen combközépig.

- Ez is egy megoldás - bólintott Rygani, és a csíkokra vagdalt anyaggal elkezdte bekötözni a lány karját. Egy ideig egyikük sem mondott semmit. A csend teret engedett a gondolatoknak, és az ifjú Ay Deahen fantáziája máris elragadta őt. Próbálta elképzelni, mi motiválta Syraát, hogy egyedül mászkáljon az erdőben. De ami még inkább foglalkoztatta, hogy hogyan jutott le a szörny.

Tételezzük fel, hogy képes valahogy bejutni a föld alá, több ezer méternyi mélységbe - még azt is feltételezve ezzel, hogy valamelyest tud logikusan gondolkozni, amely Rygani legjobb tudása szerint nem jellemző a szörnyekre. Még ha meg is tette ezt valahogy, a mágikus falon nem juthatott át egyedül. A fal első sorban azért épült, hogy a Nagy Szörnyet távol tartsa Arneától, nem hogy az ilyen gyenge bestiákat, melyek szörnyidézőkből születtek.

A te'nairik egykori Te'suonja, azaz férfi uralkodója egy nap felbukkant az öt kővel. Mágikus képességű kövekkel, amelyek birtokában a négy ősi elem, valamint a fény erejét irányíthatták. A te'nairik ezt természetesen nem önző célokra használták, mindössze birodalmuk felvirágoztatására. Bőségben és békében éltek, harmóniában a halandók mellett. Egy nap aztán eljött a Nagy Szörny. Kegyetlen pusztításba kezdett, a harcosok nem bírták megfékezni. Csak a kövek varázsereje állította meg őt. Miután a te'nairik ezt felismerték, létrehozták a kövek erejével a védőfalat, hogy többet ne tehessen kárt birodalmukban a szörny. Sejtették, hogy talán mások is kapzsi módon a kövek hatalmára éhezhetnek, később megpróbálhatják megszerezni, így a Te'suon úgy döntött, egész birodalmát elrejti a föld mélyére.

Ez volt az Elszigetelődés, mikor Arnea birodalmát teljes mértékben elszigetelték a felszíntől, és azóta békében éltek lakói. A négy elem kövével biztosították a természet és az élet körforgását a bezárt világban, és az ötödikkel nappalt és éjszakát teremtettek a föld alatt. Minden tökéletes volt. Most mégis meginogni látszott a béke. A varázsfal, ha elvesztette volna erejét, már rég összeomlott volna, a birodalommal együtt, amelyet egyszer s mindenkorra maga alá temetne a föld, amely eddig elválasztotta és megvédte a felszíni világtól. Az egyetlen magyarázat az Éhség felbukkanására, hogy valaki idehozta. Rygani azonban nem tudott senkiről, aki szándékosan vagy akaratlanul is ártana a te'nairi népnek.

Ahogy átsuhant elméjén a gondolat, szürke bőre libabőrös lett, hosszú, hegyes füle a fejéhez simult, amely az idegesség egyértelmű jele. Máskor igyekezett volna kordában tartani minden egyes porcikáját, hogy azok ne árulják el érzéseit. De Syraa előtt valamiért nem félt ettől. Furcsa, hogy ezt gondolta egy idegenről, de megbízott a lányban, és valamiért kötődött hozzá. Őrültségnek hangzik? Azt se tudta, ki ő, honnan jött. Lehet, hogy nem is olyan ártatlan, amilyennek tűnik. De Rygani nem szeretett hazudni önmagának. Ha érzett valamit, akkor nem lehetett mit tenni. A legrosszabb, ha valaki nem vesz tudomást egy érzésről. Legyen az a hirtelen támadt anyai ösztön egy idegen lány iránt, vagy az idegesítő kis belső hang, ami folyamatosan azt suttogja, hogy itt valami nincs rendben.

A természet nem mutatta jelét változásnak. Minden csendes volt, lágyan fújdogált a szél. Néhány állat lépte nyomán recsegtek a gallyak a fák között. A tűz ropogott a kis táborban, hátuk mögött pedig a varázsfal derengett, azon túl a tömör föld és kő. Ugyan olyan a világ, mint amilyen eddig volt. Hiába kívánta Rygani már kiskora óta, hogy valami más legyen. Miután bejárta egész Arneát, és ismert minden fát, hegyet, családi birtokot és állatot, arra vágyott, hogy még többet láthasson. Egy nap történjen valami különös, valami, ami megváltoztat mindent. Hogy ne csak egy testőr legyen Te'sinája oldalán, amely bár szívesen volt, a lelke mélyén érezte, hogy többre hivatott.

Vigyázz, mit kívánsz! - villant fel gondolataiban nővére hangja. Osyria, aki rég eltűnt már, és akinek hiánya még mindig egy fájó seb volt a mellkasában, amit nem tudott betölteni senki azóta... ha most itt lenne, igaza volna. Bár ne kívánt volna Rygani változást! Mindennek olyannak kellene maradnia, amilyen volt.

- Ahh... - Syraa nyögése zökkentette vissza Ryganit a valóságba, mikor kissé túl szorosan húzta meg a kötést.
- Bocsáss meg. - Már a végén járt, míg gondolataiba révedt, keze dolgozott tovább, ugyanolyan precízen, mintha odafigyelt volna. Pár mozdulattal befejezte a kötözést, majd visszaült korábbi helyére, ahonnan jobban láthatta a lány arcát. - Mit is mondtál, miért jártál az erdőben egyedül?
- Nem mondtam - sóhajtott Syraa, majd ép karjával átölelte felhúzott térdeit, hogy megpihentethesse rajtuk fejét.
- Valóban... tehát, miért?
Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél a dologról, de valami mégis arra sarkallta, hogy feleljen, még ha nem is túl egyértelműen: - Mert ezt kellett tennem.
Újabb válasz, ami vegyes érzéseket váltott ki Ryganiból. Olyasvalaki, aki folyton titkolózik, és nem árul el sokat magáról, gyanakvással tölt el. Ugyanakkor valamiért önmagára is emlékeztette. Rygani sem volt az a típus, aki szívesen feltárulkozott volna mások előtt, főleg nem idegenek előtt. Bízott a saját képességeiben, megérzéseiben, és még amikor egyértelműen segítségre, akár érzelmi támogatásra lett volna szüksége, akkor is inkább maga próbálta megoldani a problémáit. Osyria gyakran leszidta emiatt, hogy higgyen azokban, akik szeretik. Valójában tényleg jó érzéssel töltötte el, mikor nem mondta ki, hogy nyomja valami a lelkét, de a nővére észre vette, és egyszerűen csak ott volt neki támaszként. Néha a legtöbb segítség egyszerűen az, ha valaki melletted van, és elég, ha megkérdezi: "Minden rendben?"
Lehet, hogy ez a lány is segítségre vár. Talán van egy olyan problémája, amiről úgy érzi, csak önmaga küzdheti le, és nem hiszi el, hogy van bárki, aki tud segíteni. Vagy nem meri elhinni. Talán csak fél, hogy senki sem értheti meg, vagy csak elijesztene vele másokat. Végső soron pedig az is előfordulhat, hogy Rygani túl sokat próbál beleképzelni a dologba. Mindig is igyekezett mások helyébe képzelni magát, az ő fejükkel gondolkozni. De sosem tudhatta, hogy ezek a megérzései mennyire helytállóak, hogy milyen mértékben képes átérezni mások helyzetét.

- Figyelj... - kezdett bele óvatosan, figyelve Syraa minden rezdülését, az arcizmainak legkisebb megmozdulását is. Szerette volna tudni, milyen hatással vannak a szavai a lányra, hogy ha kell, félbe szakítsa a beszélgetést. - ...látom rajtad, hogy aggaszt valami. Azt is megértem, hogy egy idegennek nem akarsz beszélni róla. De szeretném, ha tudnád... tőlem nem kell tartanod. És szívesen segítek, ha tudok. Ha akarsz beszélni róla, csak nyugodtan, ha nem, akkor nem. Ez rajtad áll. De bármit is mondasz, nem foglak elítélni érte.

Szavait hallgatás követte. Aztán Syraa szép lassan felemelte a fejét, és egyenesen a szemeibe nézett. Rygani csak arra tudott gondolni, milyen gyönyörű, és mennyire szomorú szemei vannak.

- Miért vagy ennyire kedves velem?

A kérdés meglepte a nőt, és elsőre nem is tudott mit felelni. Nem egészen ezt várta, de nem akarta megválaszolatlanul hagyni. - Ez csak... magától jön. Semmi okot nem látok arra, hogy másképp viselkedjek veled.

- Érdekes. - Syraa ezután elfordult tőle és az ég felé emelte tekintetét. - Furcsa, de... idegen létedre úgy érzem, megbízhatok benned. Nem próbálsz jónak tűnni. De az őszinteséged jóvá tesz.

Ez egy kis mosolyt csalt Rygani arcára. Ezek szerint az a furcsa kötődés, amit érzett a másik te'nairi iránt, kölcsönös volt. Talán tényleg csak a helyzet hozta így. Syraa láthatóan olyasvalaki, aki védelemre szorul, így most csak Ryganira számíthat, aki pedig ösztönösen meg akarja védeni a nála fiatalabb, ártatlan lányt.

- Pihenned kellene - mondta végül, felkelve a helyéről, fekete köpenyével a kezében. - Holnap útnak indulunk... nem a Városban laksz, ugye?
- Nem.
- Akkor merrefelé? Elkísérjelek addig?
- Nem! - Olyan gyorsan vágta rá, hogy Rygani csak meglepetten pislogott rá. - Nem akarok hazamenni... eljöttem onnan, és nem megyek vissza.
A nő hallgatott egy ideig, míg Syraa elhelyezkedett a fatönk mellett az alváshoz, újra kerülve a tekintetét. Végül Rygani odalépett mellé, és a köpenyével betakarta. - Ahogy gondolod.

Szívesen faggatta volna még, de tudta, hogy mindkettejüknek szüksége lesz a pihenésre, mielőtt útnak indulnának vissza a városba. Pontosabban, hogy Syraa hova akart menni, azt ő sem tudhatta, de ha nem haza... sok lehetősége nem maradt. Ez viszont mind a holnap problémája.