III.

Mint általában, Ryganinak most is problémái voltak az alvással.

Mióta az eszét tudta, furcsa álmai voltak. Mivel mindig ugyanazokat a különös képeket látta, először fel sem tűnt neki, hogy ez szokatlan, míg a többi te'nairitól meg nem tudta, hogy az ő álmaik teljesen mások.

Legtöbbször egyszerű kis jeleneteket látott te'nairik, de néha halandók életéből is. Nem történtek vele olyan különös, furcsa dolgok, mint a többség álmaiban. Ezek egytől-egyig valóságosak voltak, mintha igazi emlékek lennének. Az még egészen elfogadható volt számára, hogy saját fajtársai köszönnek vissza éjjelente az elméjében, még ha olyanok is, akiket életében nem látott. Mindig lerajzolta őket, és mikor a nővérét kérdezte róluk, sokszor kiderült, hogy akikkel álmodott, már nem élnek. Sőt, még Rygani születése előtt haltak meg, így lehetetlen lett volna számára emlékezni rájuk.

Az azonban már teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy szörnyidézőkről álmodjon. Egy olyan fajról, amit soha semmilyen formában nem láthatott még életében. Édesanyja várandós volt az Elszigetelődés idején, és már itt, a föld alatt hozta világra a lányt. Mégis ott voltak a szörnyidézők, minden éjjel. Talán csak a fantáziája játszott vele? A sok könyv alapján így képzeli el őket? Kerek fül, néhol tökéletlen test, többségüknél egyforma bőrszín. A hajuk és szemük sem olyan színes, mint a te'nairiké, és közel sem olyan előkelő megjelenésűek. Tényleg ilyenek lehetnek? És miért álmodik róluk? Ha csak a képzelete szüleményei, miért tűnnek olyan valóságosnak?

A legkülönösebb az álmaiban mégis az, hogy teljesen egyszerű, hétköznapi pillanatokat örökítenek meg. Egy öreg halász magyaráz neki, mintha csak a tanítványa lenne, hogyan kösse meg a hálót. Vagy épp egy kisgyerekként van jelen, ahogy családi vacsorához készülődnek. Volt már várkapitány, te'nairi nemes, tudós, vagy egy erdő mélyén élő remete.

Amit most éjjel álmodott, az viszont az eddigieknél is különösebb volt. Mert ebben az álomban saját magát látta külső szemmel.

A fénykő már derengett a torony tetején, jelezve a te'nairik számára, hogy ideje felébredni. A Város kezdett életre kelni, egyre több mozgás volt a fák között. Kellemes szellő lengedezte be az utcákat. De valaki már rég talpon volt.

Rygani egy fa törzsébe épített városi ház szobájában találta magát. Testét magasabbnak érezte, mint a valóságban, finom selyemruha simult bőréhez, haja súlya pedig kevesebbnek tűnt. Mint minden álmában, most is valaki más bőrében volt, de mikor a szoba tükre elé lépett, elakadt a lélegzete.

Arcvonásai oly ismerősek voltak, mélyzöld szemei barátságosak. A nő, aki visszanézett rá, biztonságérzetet és melegséget árasztott magából. Szürkés bőre és fekete haja annyira hasonlatossá tették Ryganihoz, hogy egy pillanatra azt hitte, saját magát látja. De nem időzött sokáig a tükörnél. Az ágy melletti kis szekrényhez lépett, és a fiókjából egy kést vett elő. Rygani jól ismerte azt a kést. A nővéréé volt.

A következő pillanatban kopogás hallatszott a bejárat felől, majd egy mély férfi hang: - Thiränna Ay Deahen! A Te'suon nevében kérem, nyissa ki az ajtót!

- Egy pillanat! - felelte a nő, és átsietett a szomszéd szobába, ahol két kislány ült az ágy szélén. Mindkettő magán viselte az Ay Deahen család jellegzetes vonásait, a szürke bőrt, hollófekete hajkoronát, és zöld szemeket - leszámítva a kisebbik leány apró hibáját, mivel az ő jobb szeme aranyszínű volt. Az idősebb leány épp egy könyvből olvasott húgának, aki még roppant fiatal volt, épphogy megtanult járni és beszélni.

- Lányok! El kell mennetek innen - sürgette őket Thiränna. Leguggolt az ágy elé, egyik kezét a fiatalabb fejére, másikat az idősebbik combjára téve. - Osyria... mostantól neked kell vigyáznod a húgodra. Bármi történjék is, ne veszítsd szem elől!

- De anya... - Osyria tekintete szomorúsággal telt el, ahogy megragadta édesanyja kezét. - Miért kell elmennünk? Nem akarlak itt hagyni...
- Egy nap majd elmagyarázom, kicsim! De most nincs idő rá... - Ezt megerősítendő újabb kopogás hallatszott az ajtóból. - Kimentek a hátsó ajtón, Gremund bácsikátok ott vár. Elvisz titeket a Körhöz, ahol megtanít harcolni.

- De...
- Fogd ezt! - Thiränna előhúzta a kést, és a lánya kezébe adta. - Családi örökség. Még találkozunk, de most mennetek kell...
- Anya! - szólalt meg a másik is, aki csak most értette meg, mi történik körülötte. Szomorúságtól csillogó szemekkel nézett rá.

- Semmi baj, Rygani, semmi baj... a nővéred vigyázni fog rád! - Édesanyjuk egy csókot nyomott mindkét lány homlokára, majd felegyenesedett, utat engedve nekik.
- Indulj, Ryg! - Osyria kezébe vette az irányítást, talpra állította testvérét, és a hátsó ajtó irányába kezdte terelni. Thiränna megfogta a lány kezét, hogy még egy szóra megállítsa.
- Osyria... a húgod nagy veszélyben lesz, ha magára marad. Emlékszel a karperecre, amit a születésekor adtunk neki? - A lány bólintott, bár tekintetén látszott, hogy egyre jobban összezavarják édesanyja szavai. - Ne engedd neki, hogy levegye. Soha. Értetted? Nem veheti le!
- Nem felejtem el. - Hangja meglepően nyugodtnak tűnt. Felkapta a húgát a vállára, és elindult a kijárat felé. Rygani ellenben egyre kétségbeesettebb volt, bal szeméből folytak a könnyek.
- Anya! Anya... nem akarok... anya!
De Thiränna hátat fordított nekik, és a bejárati ajtóhoz sétált.

- Anya!

Rygani olyan hirtelen ült föl, hogy beleszédült, ráadásul pár állatot is megijeszthetett vele, mert a fák között zajongani kezdtek. Már hajnalodott, a tüzük kialudt, és a fű harmatos lett a mezőn. Pár pillanatba még beletelt, míg felfogta, mit is álmodott az imént. Mikor utoljára látta édesanyját, még gyámoltalan kisgyermek volt, így alig emlékezett valamire. Csak a félelemre és szomorúságra.

Miután nővére kirángatta a házból a síró lányt, Gremund bácsikájukkal együtt a régi kiképző Körhöz mentek, ahol megtanultak mindent, amit egy Ay Deahen leszármazottnak tudnia kell. Gremund és Osyria maradt az egyetlen családja, míg nagybátyja el nem tűnt. A te'nairiknál így nézett ki az időskori halál. Egyik nap még ott voltak, a másikon meg már nem. Mikor egy te'nairi úgy érezte, elérte élete célját, beteljesítette a sors által rábízott feladatot, és már épp elég századot megélt, egyszerűen csak eggyé olvadt a természettel. Némelyik fává változott, mások állatokká, vagy egyszerűen csak feloldódtak a folyó vizében. Kicsit hasonlított a szörnyidézők halálához, de sokkal békésebb és barátságosabb módon történt.

Osyria azonban nem így tűnt el. Rygani tudta, hogy nővére nem az a fajta, aki egy szó nélkül távozna, és nem is az, aki feladná az életet, mikor még annyi minden áll előtte. Különben is, még túl fiatal lett volna ehhez. Szentül meg volt róla győződve, hogy nővérének köddé válása mögött valami más áll. Miután megtörtént, hetekig kereste, tűvé tette érte egész Arneát. Semmi nyomát nem lelte, csak egyetlen egyet; mikor kétségbeesésében már körbejárta a birodalmat a fal mentén, végül rálelt nővére tőrére.

A tőr, melyet édesanyjuk bízott rá, mely régi családi örökség volt, most elhagyatottan hevert a fűben a mágikus fal lábánál. Rygani ekkor értette meg, hogy nem fog nővére nyomára bukkanni, bárhogy is keresi. Talán a Szellemek súgták meg neki, hogy így van, vagy a saját megérzései, de tudta, hogy Osyria nem jön vissza.

Azon a helyen állított neki emléket, ahol a tőrt megtalálta. A fegyvert magánál tartotta, de valami mást ott hagyott helyette: a karperecet, amelyet világéletében viselt. Apró, varázslattal kővé dermesztett virágokból lett fűzve, és Osyria állította, hogy ő készítette, mikor Rygani még csecsemő volt. Megeskette a húgát, hogy mindig viselni fogja, egyfajta emlékként. Ő eleget is tett ennek, addig a napig. Nem tudott volna ránézni a karperecre anélkül, hogy szomorúság öntené el a szívét. Márpedig a Te'sina testőreként nem engedhette meg magának, hogy bánata miatt figyelmetlenné váljon, és uralkodónőjének baja essen. Éppen ezért a Szellemekhez imádkozva egy liliomot növesztett arra a helyre, úgy, hogy az ékszer körül ölelje a növény szárát.

A karkötőt, melyről anyja kérésére Osyria megeskette, hogy sohasem veszi le, most mégis hátra hagyta. Hónapok teltek el az eset óta, de még mindig különös érzés volt, hogy nincsen rajta. Annyira megszokta már a jelenlétét. Vajon miért lehetett olyan fontos, amiért az anyja nem akarta, hogy lekerüljön róla? Az egyetlen dolog, ami megváltozott azóta, az a látomások intenzitása. Ugyanis a furcsa, emlékkép-szerű álmok már nem csak alvás közben törtek rá. Olykor, ha nagyon elmélázott valamin, vagy nagyon fáradt volt és nem bírta elméjét egy dologra összpontosítani, különös képek kúsztak fejébe. Lehet, hogy a karperec célja az volt, hogy ezektől óvja őt? Mindenesetre, a látomások nem voltak annyira bosszantóak. hogy hiányolja az ékszert. Bár, néha fejfájás is társult melléjük, az mondjuk kissé kellemetlenebbül érintette...

Gondolataiba révedve húzta elő a tőrt, melyet megörökölt. Pengéje halovány, már-már fehér színben játszott, a fénybe tartva gyöngyház fényű csillogás futott végig rajta. Markolata fekete bőrből készült, és ezüstös indák díszítették, akárcsak a hozzá tartozó hüvelyt is. A keresztvas leveleket formált, a markolatgomb pedig egy liliom virágát. A pengén te'nairi írásjelekkel díszlett a fegyver külsejét is idéző név: Liliom. Gyönyörű, de Rygani mégsem érezte magáénak. Mindig is Osyriához tartozott. Az Ay Deahen család öröksége... kinek fogja tovább adni? Már csak ő maradt egyedül, és annyira nehezére esett elképzelni, hogy saját családja legyen. Ha találkozott egy gyerekkel, feltámadtak az anyai ösztönei, és néha elgondolkozott a dolgon... Syraa iránt is hasonló érzései voltak, gondoskodni szeretett volna róla. De egy saját gyermek? Egy pár? Ezek eddig elkerülték őt, de nem érezte úgy, hogy ha rá is lelne valakire, az teljessé tenné az életét. Biztosan úgy lesz egy nap, de ő nem fog kutatni valaki után, ahogy sok nő teszi. Majd eljön, aminek jönnie kell...

Gondolatai ide-oda cikáztak az álma, a nővére eltűnése és a tegnapi események között. Syraa mozgolódása zökkentette vissza a valóságba, a lány felült és letolta magáról a köpenyt. Láthatóan reszketett a hűvös reggeli levegőben, és bizonyára a fű nedvessége is rontott a helyzeten. Rygani kételkedett benne, hogy a ruhái szárazon maradtak. Szerencséjére ő maga bőrruhát viselt, így neki nem voltak hasonló problémái. Elkezdett hát utazótáskájában kutatni egy ruhadarab után, amit ráadhat Syraára.

- Tessék, bújj bele ebbe! - nyújtott át neki egy fehér köntöst, melynek térdig érő alját arany szegély díszítette. Mivel nagyjából egymagasak voltak, Syraa csak egy leheletnyivel alacsonyabb, jónak kell lennie rá.
- Ez a fehér szín... nem a...
- A palota vendégeinek adják, egyfajta belépőként szolgál. Ha valaki kiérdemli, a Te'sina ilyet ajándékoz neki, így szabadon járhat ki-be.

Ahogy bármely szörnyidéző nemzetnél, a te'nairiknál is a palota szolgált uralkodóik, szellemi vezetőik székhelyéül. Arnea városának központjában állt, nem csak a Te'sinának, de a négy elem kövének, és annak őrzőinek is otthont adva. Az egyetlen hely Arneában, ahol őrök vigyázták a rendet, és egy ilyen fehér köntös nélkül bejutni tényleg nem volt egyszerű.
- Te... odáig elvinnél engem? - Syraa láthatóan még mindig meg volt szeppenve a felajánlástól.
- Csak ha szeretnéd. Azt mondtad, nem akarsz hazamenni, amit tiszteletben tartok. A legjobb tehát az lenne, ha a Városba mennél, de ott már magadról kellene gondoskodnod. Habár... ha úgy döntesz, eljönnél velem a palotába...
- Igen! - csillantak fel a szemei, és Rygani most először látott boldogságot megjelenni az arcán. - Vagyis... köszönöm, ez nagy megtiszteltetés lenne.

- Ez a legkevesebb - mosolyodott el Rygani is, és megvárta, amíg a lány belebújik a köntösbe, majd a derekán összefogja övével. Sötétkék selyemruhája szakadt volt ugyan, de így is előkelőséget sugárzott magából. Most, hogy jobban megnézhette az arcát, valahonnan ismerősnek tűntek a vonásai. A halványlila bőr, és a csillogó ibolya szemek, valamint az azokat keretező szeplők. De az is lehet, hogy csak hasonlít valakihez, aki a látomásaiban tűnt fel. Nagyon is valószínű, hiszen rengeteg te'nairival találkozva elfogta már ez az érzés.

- Még mindig hihetetlen számomra, hogy ennyire... nagylelkű vagy velem - szólalt meg Syraa, miután visszaült a fatönkre. - Hogyan jutottál hozzá ehhez? A palotában dolgozol?
- Olyasmi.
- És... neked nem lesz rá szükséged?
Erre Rygani csak vállat vont. - Be fognak engedni. Viszont... - Újra kutakodni kezdett táskájában, majd elővett egy kis csomag szárított gyümölcsöt. Egy maréknyit magához ragadt, a többit pedig Syraa kezébe adta. - Egyél, mielőtt elindulunk. Egy nap alatt elérthetünk a Városba, de jobb nem üres gyomorral nekivágni.

A lány elfogadta az ételt, és csendben majszolgatni kezdte. Rygani viszont felkelt helyéről, és járkálni kezdett a mezőn, míg reggelijét fogyasztotta. A te'nairik gasztronómiája igencsak sokszínű volt, de hosszabb utakra többnyire csak gyümölcsöt vittek magukkal. Ezek persze különlegesen voltak elkészítve, hogy kisebb mennyiség is nagy energiát kölcsönözhessen a fogyasztónak. Hamar jóllakottnak érezte magát. Mire végzett a gyümölcsökkel, pont odaért a mágikus fal elé, megállt előtte, és tekintetével végigmérte az égbe nyúló felületet. Kicsit hasonlított az üveghez, halovány bíbor árnyalatban, és valamiféle különös energiát sugárzott magából. Az üveggel ellentétben viszont egyáltalán nem tükröződött, és mögötte valamelyest kivehető volt a tömör földtömeg.

Puszta kíváncsiságból kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a falat. A legtöbb te'nairi nem merte megtenni, vagy meg sem fordult a fejükben. De Rygani minden egyes alkalommal élt a lehetőséggel, mikor a fal közelében járt. Ez utoljára Osyria eltűnésekor, és az utána való kutatás feladásakor történt meg vele. Minden egyes alkalommal a fal mintha energiával töltötte volna el. Kellemes, meleg bizsergés futott végig az egész testén, és utána felfrissültnek érezte magát. Ezúttal azonban valami más volt.

Most is érezte az energialöketet, de korántsem olyan intenzíven, mint azelőtt. Lehunyta a szemét, és az üvegszerű felületre nyomta a kezét, de amit tapintott, az nem a fal volt. Nedves, porhanyós, akár a...
- Föld!

Amint kinyitotta szemét, azt látta, hogy keze csuklóig merül a fal anyagába, és a túloldalon a tömör tőzeget markolja ujjaival. Ijedten rántotta vissza karját, és hátrált pár lépést. Érintése nyomán a fal elvékonyodni látszott, majd szép lassan visszaállt eredeti formájába, mintha mi sem történt volna.

- Valami baj van... - hebegte hitetlenkedve. A szörny felbukkanása kapcsán érezte, hogy valami nagyon nem stimmel itt, de álmában sem gondolta volna, hogy a fal meggyengülésének eredménye. Pedig logikus a dolog. Végső soron, a fal védi meg őket mindentől, ami odafönt van. Ha valami a kinti világból bekerül ide, annak csak egy oka lehet...

Visszasietett a kis táborukhoz, és elkezdte összeszedni a holmijait, hogy indulhassanak. Syraa már menetkésznek tűnt, és láthatóan a reggelijét is befejezte. - Minden rendben? - kérdezte aggódva, amiből Rygani egyből rájött, hogy túlságosan is elengedte magát, érzelmei simán leolvashatókká váltak. Nagy levegőt véve újra véka alá rejtette őket, ahogy azt oly sokszor tette. Gyűlölte, ha valaki gyengének, rémültnek, vagy estleg bizonytalannak látta. Mikor egyedül volt, nem bajlódott azzal, hogy érzelmeit elfojtsa, de sokszor ezt nem engedhette meg magának. A te'nairik első ránézésre békés, ártalmatlan teremtményeknek tűntek, harmonikus és nyugodt életmódjuk megtévesztette az idegen szemeket. De az igazság az, hogy a legtöbb te'nairi túlságosan is büszke természetű volt. Saját családjának hírnevét és elismertségét helyezte előtérbe, ezért egyesek sokszor folyamodtak különböző kisebb-nagyobb hazugságokhoz. Persze a négy törvényt mindig mindenki betartotta, így ez sosem okozott különösebb problémát. Nos, egy-két esetet leszámítva... Mindenesetre, Rygani mindig ügyelt rá, hogy fajtársai tökéletesen szenvtelennek lássák, biztos, ami biztos.

- Nem... - felelte Syraa korábbi kérdésére. Szívesen állította volna az ellenkezőjét, de ő személy szerint utált hazudni. - ...de erről inkább akkor mesélnék, ha megérkeztünk a Városba. Hogy van a karod?
- Egész jól. - A lány feltűrte frissen kapott fehér köntösének ujját, felfedve az alatta levő kötést. Néhol átütött rajta a vér, de nem áztatta el, ami jó jel volt. - Ki fog tartani, míg odaérünk.

- Akkor induljunk.

Nem kellett kétszer mondania, Syraa is felpattant a helyéről, megigazította ruháját, majd megindult az erdő felé. Rygani a vállára kapta a táskáját, majd gyors léptekkel beérte a lányt. Szeme sarkából végigmérte társát, és megakadt szeme az oldalán lógó kardon, Mivel az övének jobbfelére csatolta, máris megállapíthatta, hogy Syraa balkezes.

- Tudod forgatni? - kérdezte a fegyverre mutatva. A legtöbb te'nairi nem hordott magánál hasonlót, és még kevesebben adták a fejüket arra, hogy megfelelő képzésnek vessék alá magukat. Régen rengeteg harcosuk volt, akiknek elitjeit az Ay Deahen ház adta - azonban a négy elem kövének megszerzése után bekövetkezett béke elhitette a te'nairikkal, hogy többé nincs szükség harcosokra. Bár nem sokkal azután a Nagy Szörny is eljött, így újra fegyvert kellett ragadniuk, de az Elszigetelődés óta már tényleg nem maradt mitől félni. Az egykori harcosok letették a fegyvert, és nem adták tovább tudásukat, az Ay Deahen ház pedig kihalt - leszámítva persze Ryganit.

- Nem igazán - vallotta be Syraa. Időközben beértek az erdőbe, ahol fákat kerülgetve kellett átgázolniuk a hol sűrűbb, hol ritkásabb aljnövényzeten. - Szerettem volna megtanulni, de nem nagyon támogattak ebben... mint a legtöbb te'nairi család, az enyém sem foglalkozik már régóta fegyverekkel. Szerencsémre a régi kardokat megtartották, így mikor eljöttem, magammal hoztam egyet...

- Értem. - Rygani kíváncsi lett volna, pontosan melyik családhoz is tartozik a lány, de ezzel az információval nem lett előrébb, hiszen rengeteg te'nairira igaz, amiket elmondott. Persze egészen biztos, hogy az erdőben való kalandozásai során már járt a birtokukon, vagy annak környékén, csak magával Syraával nem futott még össze. Meg tudta azonban érteni az érzéseit. Neki szerencséje volt, hogy egy harcos családba született, és Gremund még időben átadta a tudását. Ha nem így lett volna, biztos volt benne, ő is ugyanúgy vágyakozna rá, hogy valaki kiképezze. - Nos... ha szeretnéd, én segíthetek.

- Az nagyszerű lenne! - Az arcán megjelent egy nagy mosoly, ami Ryganit is elégedettséggel töltötte el. - Ahogy tegnap elintézted azt az Éhséget, nem volt semmi! Bár, nem igazán vagyok egy harcos alkat, de... azért meg szeretném tudni védeni magam.

- Nagyon helyes! A legtöbb te'nairi annyira belefeledkezett a békébe, hogy elfelejtik, ez nem tarthat örökké. Az Éhség felbukkanása a bizonyíték erre. Bárcsak többen gondolnák úgy, mint te!

Tényleg boldoggá tette a gondolat, hogy valakit taníthat, és nem fog feledésbe veszni a tudása. Talán csak a gyanakvás szólt belőle, de úgy érezte, a te'nairik veszélyben vannak, és nem fogják tudni megvédeni magukat. Igaz, a Szellemeknek hála kisebb varázslatokra képesek, de ennek is megvannak a maga korlátai. A Szellemek bármikor úgy dönthetnek, hogy elpártolnak valaki mellől, vagy egy nagyobb varázslatért áldozatot követelnek. Ráadásul, csak úgy léphetnek kapcsolatba velük a te'nairik, ha imádkoznak hozzájuk. Ha beszédképtelenné teszik őket, akkor tényleg csak a csoda segíthet rajtuk.

Ahogy ezek a gondolatok átsuhantak elméjén, Rygani próbálta megregulázni őket, és csak arra koncentrálni, ami előttük van. Sikerült találniuk egy ösvényt, amelyet az állatok tapostak ki, így azt követve jutottak el a szikláig, amin tegnap Rygani leereszkedett. Mivel nem ismerte Syraa mászási képességeit, nem akart kockáztatni, így inkább elvezette a lányt a szakadék széléhez, ahol már olyan alacsony volt, hogy gond nélkül felmászhattak rajta. Az erdő itt zavartalanul folytatódott tovább, elborítva mindent, ameddig a szem ellát.

Rygani mindig úgy képzelte az erdőt, mint egy nagy takarót, amely lefedi Arnea egész területét. Ez valóban elég találó volt rá, hisz pár, az előbbihez hasonló sziklás részt és tisztást leszámítva valóban erdő borította az egész birodalmat. Egy folyó szelte át Arneát, melyet a víz kövének erejével vezettek egy földalatti forrásból a birodalomba. Így biztosítva volt a te'nairik számára minden, ami az élethez szükséges. Mindenki úgy élhetett, ahogy a számára a legmegfelelőbb volt - sokan az elszigeteltséget választották, az erdőben szétszóródva éltek saját birtokaikon. Mások pedig a városban laktak, amelynek nem volt külön megnevezése, hiszen ez volt az egyetlen nagy, összefüggő település Arneában. Éppen ezért legtöbbször írásban is csak Városként, nagy V-vel, utaltak rá.

Ide tartott most Rygani és Syraa is, a határtól gyalogolva egy nap alatt oda is érhettek. Arnea nem volt túl nagy, ha valaki teljes egészében be szerette volna járni minden zugát, egy hét még sok is lett volna rá. Mégis, a Városon kívül nem találkozhattak túl gyakran te'nairikkal, a magánbirtokok épp elég messze voltak, hogy ne zavarhassák egymást. Mindez csak arra volt bizonyíték, hogy bizony létszámuk jelentősen megfogyatkozott. Bár még mindig büszkén tekintettek magukra, az idők során egyre kevésbé érdeklődtek új dolgok iránt, nem hajtotta őket a felfedezés utáni vágy, belenyugodtak saját kényelmes, de nem túl jelentős sorsukba.

Legalábbis ez volt az, ahogyan Rygani Ay Deahen látta a helyzetet. Lassú, kimért, nem feltűnő, ámbár mégiscsak egyfajta hanyatlás. Hiszen ha bezársz valamit egy apró helyre, megfosztva az igazi szabadságtól, még ha nem is tud róla, szép lassan elsorvad. Néha úgy érezte, csak ő az egyetlen, aki többre vágyik. Ő, és... Osyria. Tervezgették, hogy egy nap majd elhagyják ezt a burkot és a felszínen végre megtapasztalják, milyen igazán élni. De ez a lehetőség a nővére eltűnésével együtt olvadt vissza a rideg valóságba.

Talán épp ez az elvágyódás volt az ok arra, hogy szimpátiát érzett a fiatal lány iránt. Mert benne is látta azt a fajta tettrekészséget és kalandvágyat, ami őt is gyakran megkörnyékezte. Ryganinak azonban kötelessége volt. Nem nagyon volt példa arra, hogy valaki bántani próbálta volna a Te'sinát, de megtörtént már. Egészen pontosan két alkalommal, évtizedekkel ezelőtt. Akkor Osyriával ketten voltak, így valamelyikük mindig mellette maradhatott testőrként. De most egyedül volt, Te'sinájától távol. Ha valaha is sikerülne eljutnia a felszínre, csak úgy teheti, ha biztosítja az uralkodónő biztonságát.

Ki tudja már hányadszor, ismét Syraa hangja akadályozta meg Ryganit abban, hogy túl sokat töprengjen történelmükön, a sorson, és minden egyéb világmegváltó kérdésen. A fiatal lány korábban azt a benyomást keltette benne, hogy kissé visszahúzódó, már-már szégyenlős lélek. Most viszont úgy tűnik, feloldódott a nő társaságában, és csak úgy dőltek belőle a szavak. Csevegett mindenféléről, az állatoktól és növényektől kezdve a történelmen át egészen olyan filozofikus finomságokig, minthogy mi okozza a belső késztetést a te'nairikban az eltűnésre, vagy éppenséggel felhívta a figyelmet "semmi" fogalmának értelmetlenségére. Syraa érvelésével Rygani nem tudott ringbe szállni, hiszen ha létezne a világon bármi, amire joggal mondhatnánk hogy az bizony semmi... akkor az már "valami". Furmányos kérdés, annyi biztos.

Mikor kiértek egy tisztásra a fák közül, a fény már elérte legnagyobb erősségét, melyet napközben szokott, amely csak annyit jelenthetett, hogy már dél van. Közös megegyezéssel megálltak pihenni egy keveset, és újabb adag szárított gyümölcsöt fogyasztani.

- Innen már látszik Te'nuk! - mutatott Rygani a fák fölé, ahol valóban látni lehetett a vastag, fehér ágakat. A Te'nuk nem felelt meg egészen az épület fogalmának, hiszen egy óriási fehér, lombtalan fa volt, mely az összes többi fölé emelkedett. Legmagasabb ága pedig formájában és kialakításában is torony-szerűen meredt az ég felé, magába rejtve a fény kövét, amely mintegy Napként világította be Arneát. A négy elem kövének Őrzői varázserejük segítségével változtatták a nappalt éjszakává. Pontosabban szólva, a kő megtette ezt magától is, csak az Őrzőknek kellett ezt felügyelniük, és esetleges módosításokat végezniük, mikor arra került a sor. Mindezt a Te'nuk tetejéről tették, mely a Város közepén több száz te'nairinak adott otthon, és a palota is rajta kapott helyet.

- Mindig is szerettem volna látni. - Syraa láthatóan már ettől az apró részlettől is eltelt csodálattal. - Azt mesélik, gyönyörű a Város.
- Valóban az - bólogatott Rygani, miközben helyet foglalt a fűben, ami itt már nem volt nedves, megszáradt reggel óta. Syraa a közelében telepedett le, és úgy tanulmányozta tekintetével, de egy jó ideig nem szólt semmit, csak csendben fogyasztotta ebédjét. Csak pár narancsgerezddel és egy fél almával később jegyezte meg:

- A hajad... még sosem láttam ilyen hosszú hajat!
- Pedig a Városban van még hosszabb is, hidd el!
Ez az információ látszólag nem csökkentette a lány érdeklődését, aki óvatosan felé nyúlt, és végigsimított a hollófekete fürtökön. - Nem szokott zavarni harc közben?
Kíváncsiságát látva Rygani elmosolyodott, majd vállat vont. - Hozzászoktam. A kiképzésem alatt a bácsikám mindig felköttette velem, de... néha egyszerűen nincs türelmem bármit is kezdeni vele. Bár, már előfordult, hogy ráléptem - nevette el magát.
- Uh, az kellemetlen lehetett... - Syraa még pár pillanatig nézegette, majd felpattant helyéről, és Rygani mögé térdelt. - Befonhatom?
- Ha van elég türelmed hozzá...

Az elkövetkezendő fél órában az ifjú te'nairi többször is elátkozta magát, hogy mire vállalkozott. De akárhányszor mondta is Rygani, hogy hagyja csak, a feladás gondolatát is elutasította. Nemsokára már egy szép hosszú fonattal büszkélkedhetett, amely vérrel és verejtékkel készült.
- Most egy életre elment a kedved a fonástól, mi? - vigyorgott lila bőrű társára, aki elfáradt ujjaiba próbált egy kis életet lehelni.

- Tudod, sokszor előfordulhat, hogy panaszkodok valami miatt, de... attól még újra és újra megcsinálnám, ha kell. Bármikor befonom a hajad, amikor csak akarod! - Már fel is pattant, fáradtsága szinte egy csapásra elillant és vidáman fordult újra úticéljuk felé, jelezve, hogy indulásra készen áll. - Gyerünk, még hosszú az út!
- Ejjha! - Rygani is feltápászkodott, és enyhe csodálattal mérte végig a lányt. - Ekkora energialöketet adtak a gyümölcsök?

- Csak nagyon izgatott vagyok már a Város miatt.

Így hát ismételten felkerekedtek, hogy még az éj beállta előtt befejezhessék útjukat. Az már korábban is feltűnt Ryganinak, hogy Syraa bizony nincs hozzászokva az erdőben való mászkáláshoz. Jól lehet, az egész birodalmat beborítja, de ha olyan birtokon élt eddig, ami egy mező közelében van, ami elég nagy ahhoz, hogy megfelelő szabad teret biztosítson az erdőn kívül is, könnyen meglehet, hogy nem töltött sok időt a fák között. Arnea délkeleti részén például ott van a füves puszta, a legnagyobb összefüggő, famentes terület, melyet Nagy Síknak neveznek. Talán a lány arról a környékről jött. Mindazonáltal, időleges ügyetlenkedései ellenére Syraa lelkesedése nem lankadt, ahogy egyre közelebb jártak a Városhoz.

A fény már kezdett halványulni, mikor meghallották a folyót. Még nem látszódott a fák között, de a lassan hömpölygő víz hangja összetéveszthetetlen volt bármi mással. - A Lah - mondta Rygani, bár tudta, hogy nem kell bemutatnia a lánynak, hiszen a folyó végig szeli a birodalmat. - Ha elértük a hidat, akkor már csak egy lépés a Városig.

Minél közelebb jártak, annál többször hallottak hangokat a fák közül, egy-egy beszélgetést, vagy éppen a lombok között játszadozó te'nairikat. Rygani jobb szeretett a csendes, mozdulatlan erdőben sétálni, ahol magára maradhatott a gondolataival, egyedül. Nem bírta a tömeget, de a Város zaja olyasmi volt, amivel meg kellett barátkoznia. Napjainak többségét fajtársai között kellett töltenie, így ez már nem volt rá olyan rossz hatással, mint régebben, egész jól megszokta. De attól még nem kellett feltétlenül szeretnie a zsúfolt helyeket, nemde?

A Város szépsége azonban kárpótolta mindenért. Amint elértek a hídhoz, olyan látvány tárult a szemük elé, melyhez fogható aligha van a világon. A széles Lah-folyó ráérősen csordogált a felette ívelő fehér kőből faragott híd alatt. Az erdőben már egy ideje kitaposott ösvényen haladtak, de a túlparton már széles út folytatódott tovább. Szegélyét magasra nőtt virágos növények díszítették, melyeknek belseje éjjelente kéken vagy sárgán világított. A főtér felé haladva az erdő egyenletesen ritkult, ahogy felbukkantak a lakóházak. Ezeknek megjelenése legalább annyira színes és különböző volt egymástól, mint a te'nairik. A szörnyidézők közt eltöltött évszázadoknak megmaradt a nyoma, hiszen közöttük sokféle nemzet élt, akik eltérő szokásokat, vallást és kultúrát követtek. A te'nairik gyakran szétszóródtak a szörnyidézők között, csodálták művészetüket, és lemásolták építményeiket, öltözéküket. A Város ezt tökéletesen tükrözte, hiszen rengeteg különböző küllemű ház állt benne, valamint a lakókon is olykor egészen különös, szokatlan ruha és hajkölteményeket lehetett látni. Persze a maradik fákba épített házakban éltek, ahogy azt az ősi földön is tették, így maradt a Városban bőven zöld lomb. Voltak magasabb, alacsonyabb házak. Némelyik kőből épült, mások falát kagylóhéjakból rakták ki. Némelyiket nem fába, hanem fából rakták össze, és olyan is akadt, amely a felszínen apró kis bódénak tűnt, szinte csak mutatóban volt ott, de a föld alatt tágas otthont nyújtott tulajdonosainak.

Az út egyenesen a főtérhez vitt, ami Te'nuk üregében kapott helyet. Négy főút futott itt össze, mindegyik pontosan a négy égtáj felé nézett. Kelet felől érkezett a Lah-folyó, belőle a Város előtt közvetlenül leágazott egy kisebb patak, amelynek útja átvezetett az óriásfa kidudorodó gyökerei alatt, egy kisebb szigetet létrehozva a Városon belül, majd visszatért a Lahba, nem sokkal a híd előtt, amin Rygani és Syraa az imént átkeltek.

- Mindig is mondták, hogy a Te'nuk hatalmas, de... nem hittem volna, hogy ennyire... - A fiatalabbik szeme talán a csodálattól, a meghatottságtól, vagy csak egyszerűen a magasan ragyogó fénybe való belepillantástól telt meg könnyekkel. Egy pillanatra meg is állt, hogy megeméssze a látványt, mely az erdőből kiérve eléggé hirtelen érhette. Maga Rygani is mindig csodálattal nézett fel a hatalmas fára. Innen közelebbről már jól lehetett látni, hogy az óriási fehér ágakon kisebb, egyszerű fák nőttek, illetve további házak, kertek épültek rajta. Más szóval, nem csak a fa volt a Város része, de a Város is része volt a fának, bizonyos értelemben.

- Hatalmas bizony - felelte Rygani, miközben próbálta elrejteni a hangjában bujkáló boldogságot. Valamiért mindig örömmel töltötte el, mikor újat mutathatott mások számára. - De várj, amíg meglátod belülről!

- Nem hiszem el... tényleg oda megyünk! - lelkendezett a lány, és már neki is vágott az útnak.