Prológus

Hallard már nem tudta számon tartani, mióta nem evett egy falatot sem.

Talán egy hónapja is lehetett már, hogy élelmet látott, de tiszta vízzel sem gyakran találkozott. A háború tehet mindenről. Végre megértette, milyen gyarló faj is az ember; csak terjeszkedik, terjeszkedik, űzi a hatalmat, és közben sárba tiporja az ártatlanokat.

Hallard faluján is átgázoltak az ellenséges seregek. Felégettek mindent, a terményből semmi nem maradt. A férfi fél lába béna volt már akkor, kész csoda, hogy kimenekült az égő házból, és nem mészárolták le őt is a többiekkel. A falu szélén lakott, ez volt a szerencséje. A szomszédai már nem úszták meg olyan könnyen. Látta, ahogy az öreg Greta asszony lángok martalékává válik. Hallotta a falusiak sikolyait. Azóta csak erről álmodott.
A közelben nem maradt már falu, ahol meghúzhatná magát, és ha lett is volna, a háború miatt olyan mértékben elszegényedett mindenki, hogy nem osztották volna meg az utolsó falat kenyerüket egy idegennel. A vizeket beszennyezték a holtak. Étlen és szomjan volt kénytelen menni és menni, míg vitte két nem éppen tökéletes lába.

Ezidő alatt viszont ráért gondolkozni.

Öreg volt már, túl az ötvenen. A feleségét elvitte a járvány. A gyermekei élhetnek még? A lányát férjhez adták pár faluval odébb, és egy ideje nem érkezett hír felőle. A fia fegyverkovácsnak tanult, őt elvitték a katonai állomásra, ahol nagyobb hasznát vehetik. Az élete lényegében nyugodtan telt, és már a végéhez közeledett. Nem veszített sokat. Csak a többi ártatlan lelket sajnálta, akik odavesztek a háború miatt.

Vajon milyen lehet egy olyan világban élni, ahol nincsenek háborúk?

Egyszer egy vándorkereskedőtől hallott egy országról, amelyben béke honol, és ahol az emberek több évszázadon át élnek. Ahol nincsenek háborúk, betegségek és szegénység. Hallard azt kívánta, bár oda született volna. A kereskedő szerint az ottani népek - valami furcsa, idegen szóval nevezte meg őket - ráadásul meseszépek, és egykoron együtt éltek az emberekkel. Aztán egy nap titokzatos módon eltűntek, de váltig állította, hogy még mindig itt vannak valahol, elrejtve a szemünk elől.

Bárcsak eljuthatna abba az országba!
Hallard teljes szívéből kívánta, ha valóban léteznek Istenek, Szellemek, bármilyen hatalmas erő, amely meghallgatja az imáit. Ha csak egyszer láthatna, életében utoljára egy békés, nyugodt helyet...

- Félre, paraszt! - lökte el az útjából a katona, lándzsájának nyelével, majd ügetésre sarkallta lovát két társával együtt.

- Ne, jó urak! Csak egy kis ételt... vizet... segítsenek...

De a katonák nem hallgatták végig. Ha kegyesek lettek volna, megölik Hallardot. De inkább szenvedni hagyták. Már nem is tudta, vajon az ellenség katonái voltak, vagy a saját országának védői. Nem is érdekelte. Ha nem segítik meg az elesetteket, nem igaz hazafik, csak fizetett kutyák, akik büszkék arra, hogy ártatlanokat tiporhatnak porba - mert katonaként megtehetik. Hát nem látják, miként vérzik a nép? Nem látják, hogy Hallard már a halál szélén van, s nem hogy kirángatnák onnan, még arra sem méltatják, hogy hozzásegítsék?

Valami marta belülről. Az éhség volt az.

Minden egyes nappal egyre gyötrőbben. Inni még tudott a pocsolyák vizéből, de élelmet nem talált. Az erdők kihaltak voltak, sok helyen felégették őket. De ha talált is volna élelmet, Hallard már nem akarta volna magához venni. Had maradjon meg másnak. Ő már csak meghalni akart. De a keserédes megkönnyebbülés nem akart eljönni.

A földön vonszolta magát, és imádkozott, maga sem tudta, kihez.

Hallotta, ahogy a távolban szörnyek lármáznak. A háborúban sok a halott, így sok a szörny. Rengeteg Félelem, Harag és Kín portyázhat, élelem után kutatva a pusztaságban. Hallard már látni is vélte őket. Azok mégsem jöttek el érte, hogy felfalják. Csak üres, gonosz szemeikkel bámulták, ronda pofájukról csöpögött korábbi áldozataik vére.

- Hát még ti sem könyörültök rajtam?! - rimánkodott az ember. A szörnyek nézték őt, most vette csak észre, milyen sokan veszik körbe. - Húsra éheztek, nem?! Rajta, itt vagyok! Ugyanúgy éhezem, mint ti, legyetek hát a vendégeim!

Térdre rogyva kitárta karjait, behunyta szemét, és várta a véget.

A szörnyek nem jöttek el érte. Mire kinyitotta szemét, a puszta üres volt, Hallard pedig elsírta magát.

Idejét sem tudta, mikor sírt utoljára, de most patakzottak könnyei, miközben hétrét görnyedt, fájó gyomrát markolászva. Sírt, fuldoklott a bánatban, könnyezett az elvesztegetett életekért, és végül már kacagni kezdett kínjában.

A sík zengett a megtört ember hahotázásáról.

- Hát már egy vagyok közületek?! Meghaltam! Halott ember vagyok! - kiáltotta ki a világnak, és tovább nevetett, míg bírta levegővel. Mire véget ért a dolog, a fájdalomtól már nem tudott felegyenesedni. Úgy érezte, bensőjéből készül kitörni valami, hogy már nem a maga ura. Karmaival önnön húsába markolt, és görnyedten, üres tekintettel bámulta a sárga földet.

Csak egy kis falatnyi ételt adott volna meg neki az ég, hogy egy utolsót ehessen. Már úgyis mindegy neki. Ha meg kell halnia, miért kell azt fájdalommal tennie? Mert csak fájdalmat érzett, testének minden porcikája fájt.

Előtte, csak úgy a semmiből, egy sötét, csuklyás alak tűnt fel. Egész testét fekete köpönyeg fedte el, fején szépen ívelt szarvakat viselt, vállán varjú ült. Arcából nem látszott más, csak izzó vörös szemei.

- Te a Halál vagy, ugye? - kérdezte Hallard, ugyan hang már nem hagyta el torkát, csak ajkaival formálta a szavakat. A Halál felemelte kezét és rámutatott a férfira. Azután le a földre, amely megnyílt előtte.

Hallard többé már nem tudott gondolni semmire.

Csak zuhant.

És éhezett.