I.

Kétnapi gyaloglás után Rygani elérkezett a sziklaszirthez, ahonnan már csak pár mérföld választotta el a birodalom határától. A kilátás lélegzetelállító volt - egy darabig. Úgy száz méterrel alatta a szikla szürkéjét már magas fák lombjai takarták el.

Arneában ugyanolyan fák nőttek, mint a felszínen, csak nem éghajlat szerint. A tűlevelű örökzöldek ott éltek a gyümölcsfák, tölgyek és pálmák között. Ugyanez elmondható volt az aljnövényzetről is, így a legtöbb utazó nem tudhatta, mire számítson, mikor belép az erdőbe; volt, ahol lépni sem lehetett a bokrok, páfrányok és indák sűrűjében, máshol pedig több tíz méterekre el lehetett látni a fák között. Néhol kisebb-nagyobb rétek tarkállottak a rengetegben, de egy ponton minden zöld eltűnt a láthatárról. Itt ért véget Arnea birodalma, amit varázslatos védőburok vett körbe. Az akadály mögött pedig nem volt más, csak sűrű sötétség.

A legtöbben inkább elkerülték a határokat, ennyire közel hozzájuk már nem épültek házak sem, és az ösvények is egyre járhatatlanabbá váltak. Nem mintha a te'nairi népnek lett volna bármi félnivalója. Mióta mágia segítségével az egész birodalmat elrejtették a földfelszín alatt, a szörnyek nem okoztak többé problémát. Az erdő vadállatai jelentették az egyetlen veszélyt, de még fiatal korában minden te'nairi megtanulta, hogyan kerülje el őket anélkül, hogy megzavarnák az állatokat. Olyan mély harmóniában éltek a természettel, hogy nem volt szükség vadászokra és haszonállatokra. Minden élőlény ebben a birodalomban szabad akaratából cselekedett. Béke és nyugalom uralkodott már hosszú évek óta Arneában. Senki sem számított rá, hogy ez meg fog változni. Márpedig a változás a küszöbön állt.

Rygani azonban nem tartozott a félősök közé. Sőt, kifejezetten bátornak számított még a te'nairik között is, márpedig nem gyávaságukról híresek. Nem mintha a lány ettől különlegesnek érezte volna magát. Pont olyan volt, mint a legtöbb te'nairi - karcsú, méltóságteljes megjelenésű. A hegyes fül és macskaszem mind a faj jellegzetessége volt, ahogy a különleges bőrszín is; mint a haj, ez is családonként változott. Rygani szürke bőrt és gyönyörű, hollófekete fürtöket örökölt, egészen a térdéig leérőt, amelyet minden nő megirigyelt volna tőle. Ez is olyan tulajdonság, amely családja minden egyes tagjára jellemző volt, ahogy a sötétzöld szem is, olyan árnyalatú, akár a fenyők lombjai. Ebben sajnos az övé kicsit hibásnak számított, hiszen csak a bal szeme tükrözte örökségét. A jobb, senki sem tudja, miért, aranysárga színben pompázott.

Bár ezekben a külső vonásaiban kitűnt társai közül, nem a megjelenése volt az, amelyre igazán büszke lehetett. Az Ay Deahen család, melynek utolsó tagja volt, harctudásáról híresült el. Minden idők legnagyobb te'nairi harcosai közülük kerültek ki, és a családi hagyománynak megfelelően Rygani is részesült a kiképzésben, mely méltóvá tette őseihez. Kiemelkedő harctudásának hála megbecsült helye lett a te'nairik vezetőjének udvarában. A dolga az volt, hogy őrizze a békét, felügyelje a rendet és természetesen biztosítsa a Te'sina, az uralkodónő biztonságát.

Éppen ezért nem akart most ott lenni, ahol volt.
A birodalom legszélén, távol a Te'sinától, akire vigyáznia kellene, egy állítólagos szörnyet próbál levadászni. Persze a parancsnok biztosította, hogy a Te'sina biztonságban lesz távollétében, és már évek óta nincs mitől tartaniuk, senki sem akarná bántani, de ettől még libabőrös lett a karja, ha rá gondolt. A szörnyek meg nem juthatnak át a varázsfalon, éppen ezért képtelenség, hogy csak úgy a semmiből megjelenjen egy Arneában. Mégis, szemtanúk állították, hogy láttak egyet, és miután az ügy kivizsgálására jelentkezők nem találtak semmit, mindenki biztos lehetett benne, hogy csak vaklárma az egész.

Egészen addig így hitték, míg meg nem lett az első áldozat. A legelső te'nairi száz éve, aki gyilkosság áldozatává vált. Legalábbis, akiről biztosan tudták, hogy ez történt vele. Ez már határozottan aggasztani kezdett mindenkit, és a többség egyet értett abban, hogy a legjobb- s még pontosabban, az egyetlen - harcosuknak kellene a dolog végére járnia.

Rygani az előző napon érkezett meg a tett színhelyére, hogy megvizsgálja az áldozatot. Az hamar egyértelművé vált, hogy valami nagy erejű lény lehetett a tettes, amely erős karmokkal rendelkezett. Az is látható volt, hogy táplálkozás céljából ölte meg a gyanútlan te'nairit, hiszen bizonyos részei hiányoztak a testnek, és sok helyen felismerhetetlenre marcangolta valami. Ez azonban ugyanúgy lehetett egy vadállat műve, mint egy szörnyé, bár állati támadásra már évtizedek óta nem volt példa.

A lányt ez mindenesetre nem győzte meg. A szörnyek nem jutnak le csak úgy a föld alá, majd át egy varázsakadályon. Az is lehet, hogy valaki a bolondját akarja járatni vele, és mindez csak elterelés. Jobb lesz, ha minél előbb a végére jár, hogy visszatérhessen a Te'sina mellé - ezt akkor elhatározta magában, és követni kezdte a gyilkosság elkövetőjének nyomait.

Így kötött ki végül a sziklaszirten, farkas szemet nézve a te'nairik által ismert világ végével, és még mindig semmi nyoma a szörnynek - pontosabban, itt értek véget a nyomok. Ha csak nem tud repülni a dög, feltehetőleg lezuhant a szikláról. Rygani reménykedett benne, hogy ez utóbbiról volt szó, és a lény nem élte túl a becsapódást. De ezt csak úgy tudhatta meg, ha leereszkedik a sziklán, és az erdőben keresi tovább.

A nap már a végéhez közeledett, amit az egyre sötétedő égbolt jelzett. Habár a lány nem félt attól, hogy az éjszaka megnehezíti a keresését, hiszen a te'nairik elég jól látnak a sötétben, ráadásul a nem messze lévő varázsfal halvány derengéssel biztosított némi fényt. Mégis, Rygani türelme kezdett elfogyni, így meg sem próbált ösvényt találni a fák között, amely biztonságosan levitte volna a szikláról, bár kerülőt jelentett volna. Bízva saját képességeiben inkább mászni kezdett, óvatosan ereszkedve lefelé. Nem csak a harcban, a mászásban is kiváló képességeknek örvendhetett, így egy pillanatig sem félt a leeséstől.

Talán a Szellemek kísérték figyelemmel minden lépését, vagy tényleg csak saját magának köszönhette, de még egyszer sem került veszélybe az élete. Bármilyen akadállyal is találkozott, sikerült elhárítania. Egy mély szakadék és meredek sziklafal már meg sem kottyant neki. Az utolsó métereket már pár nagyobb ugrással tette meg, majd guggolva érkezett a földre, ahol az erdő folytatódott tovább. A szörny tetemének azonban nyoma sem volt.

- Még életben van a rohadék - morogta a lány. Akkor talán mégis valami szárnyas lényről van szó, és ezen a ponton már megállapítható, hogy nem egy állat. Mikor Arneát áthelyezték a föld alá, védett helyre, a te'nairi nép nem hozott magával sem békés, sem gonosz természetű lényt, amelyeknek bárminemű köze lenne a szörnyidézőkhőz. Csakis a tiszta, mágiától érintetlen állatokat és növényeket.

Rygani azonban még nem akarta egyértelműen kijelenteni, hogy egy felszínről származó szörnnyel van dolga. Keresgélni kezdett, hátha újra a nyomára bukkan a lénynek. Talán mégiscsak levetette magát a szikláról, és valahogyan túlélte. Bár még nem találkozott élőben egy szörnnyel sem, hiszen még apró magzat volt csupán az Elszigetelődés idején, de rengeteget olvasott róluk, tanult a szörnyekkel szembeni harcokról, és biztos volt benne, hogy ha eljön az idő, képes lesz legyőzni őket.

Végül talált valamit; a sűrű aljnövényzet között egy nehezen kivehető lábnyomot. Nagy volt, és össze sem hasonlítható egy medve vagy farkas nyomaival. Hosszúkás láb, vékony ujjak és éles karmok. Kettő pár, tehát nem négylábújé. Rygani követni kezdte a nyomot, amely egész frissnek tűnt. A lényt valószínűleg lelassította az emésztés, így a lánynak volt ideje utolérni, és lám, most már szinte a markában volt. Ezen a ponton nem is gondolt rá, hogy megálljon, hiába lett egyre sötétebb. Még a hajnali órákban is látna valamennyit, mikor az éjszaka a legsötétebb pontjához ér. Mindig is érdekelte Ryganit a fenti világ, hogy mennyire más, mint az övék. Rengeteget írást átnyálazott róla, és azt is megtudta, hogy ott éjszakánként az úgynevezett Holdak és csillagok adnak fényt. Így a fent élő szörnyidézőknek nincsen szükségük olyan éles látásra, mint a te'nairiknak. Azonban a belőlük született szörnyek sokkal jobban látnak, szinte tökéletesen a sötétben is. Ez viszont hátrányt jelenthet a lánynak, ha harcra kerül a sor. Lehet, hogy jól lát ő is éjszaka, de a leírtak szerint a közelében sincsenek az érzékei a szörnyekéhez.

Mindenesetre ez volt most a legkisebb gondja. Még messze volt a hajnal, bőven maradt elég fény, hogy leteríthesse a vadat. Ráadásul már vészesen közel járt a varázsfalhoz, ami halványan, lilásan derengett. Minél közelebb járt hozzá, annál óvatosabban kezdett lépdelni. Hangtalanul, mint egy szellem. A fák között megreccsent valami, mire Rygani ledermedt és csak fülelt. Az aljnövényzet a falhoz közeledve már ritkulni kezdett, így messzebbre elláthatott, és bizony a mágikus akadály megvilágításában kezdett kirajzolódni egy árny. Messziről egy te'nairi sziluettjének tűnt, de a lány biztos volt benne, hogy nem ő lesz, akinek a nyomait követte.
Akkor ki lehet az?

Újra elindult, óvatosan lépdelve, mígnem ismét hallotta a zajt az erdőből. Jobb felől érkezett, és már látta is a mozgást. Nem volt biztos benne, hogy ez a szörny, vagy csak egy állat, de mielőtt az kiszúrhatta volna, egy könnyed mozdulattal a levegőbe ugrott, elkapva egy fa ágát, amire felhúzta magát. A törzshöz simulva figyelt és várt, miközben lekapta válláról az íját, és egy vesszőt helyezett az idegre. A motoszkálás egyre közelebbről hallatszott, és végül meg is látott egy nagy, sötét alakot a bokrok között. A lény szimatolva kereste a következő prédáját, de még a közelében sem volt a fának, amin Rygani rejtőzött, mikor felkapta a fejét és mozdulatlanná vált. A lány ki akarta használni ezt az alkalmat, hogy egy nyílvesszőt repítsen a dög fejébe, de a következő pillanatban az villámgyorsan rohanásnak indult a varázsfal irányába.
- Francba! - Rygani, amilyen sebesen csak tudott, utána iramodott a fák között, ágról-ágra ugrálva, hogy az aljnövényzet ne lassíthassa a mozgását. Már majdnem kiért a fák közül, mikor egy kiáltás töltötte meg a levegőt. Kétségtelen, annak a te'nairinak volt a sikolya, akit korábban látni vélt az erdő szélén.

Egy nagy ugrással vetette le magát az utolsó fáról, hogy egy apró tisztásra érkezzen, ahol a szörny sarokba szorította a rémült te'nairit. Bár egy kardot szorongatott a kezében, nem mutatta legkisebb jelét sem, hogy használná a szörny ellen, csak hátrált, amíg lehetett, karjáról folyt a vér.

Rygani kihasználta, hogy a lény mással van elfoglalva, így futva megkerülte, és oldalról lőtte meg: a nyílvessző átfúrta a teremtmény nyakát. Az fülsüketítő visítással hátrálni kezdett, karmos mancsaival hasztalan próbálta eltávolítani a nyilat. Rygani újra lőtt, ezúttal a hátán találva el, amitől a szörny csak még dühösebb lett. Most azonban beazonosította a támadás forrását, és futva megindult felé. A lánynak már nem maradt ideje újra lőni, így eldobta íjét és kardot rántott. A szörny pár méterrel előtte elrugaszkodott a földről, hogy rávethesse magát, így tökéletes lehetőséget kínálva rá, hogy a te'nairi harcos egy bukfenccel alá kerülve hosszában felvágja a hasát.

A szörny belsőségei egyenesen Ryganira ömlöttek volna, ha nem ugrik félre időben. Támadója a földre hanyatlott, és tehetetlenül vonaglott, míg az élet utolsó szikrái el nem hagyták. Zöld szörnyvér áztatta a földet körülötte, és testéből gyomorforgató bűz áradt. Most, hogy már nem kellett tartania tőle, Rygani alaposabban is megvizsgálta. Pofája farkasra emlékeztetett, de szőr nem nőtt rajta, csak görbe agyarai, és két pár fekete szeme volt. A teste vékony, minden egyes csontja tisztán látható a bőre alatt. Hosszú karmai alkalmasak rá, hogy bárkit széttépjen. Immár kétségtelen, hogy ez egy fenti világból származó bestia. Egyetlen kérdés maradt, mégpedig az, hogy hogyan jutott le ide?

Miután összeszedte fegyvereit, Rygani a másik te'nairihoz sétált, aki csaknem áldozatként végezte. Egy fiatal lánynak tűnt, aki nem lehetett valami tapasztalt erdőjáró vagy kardforgató. Felmerül hát a kérdés, hogy mit keresett egyedül a birodalom szélén?

- Mutasd csak! - Rygani letérdelt mellé, és kezébe vette a lány karját, hogy szemügyre vehesse a sebet. A szörny karmai teljes hosszában felszántották a bőrt a vállától a kézfejéig, a vér pedig folyamatosan szivárgott belőle. - Le kell tisztítani és bekötözni. Talán találok az erdőben pár gyógynövényt, ami...
- Köszönöm - szakította félbe a lány. Volt a hangjában valami különös mélység... egyszerűen nem ilyet képzelt volna el egy fiatal hölgynek. - Azt hittem... azt hittem, végem van.
- Szerencséd, hogy erre jártam - felelte Rygani, majd tovább vizsgálta a sebet. A ruhája már így is fel lett hasítva, így nem volt nehéz az ujját letépni, azzal készíthetett egy rögtönzött kötést. - Ez megteszi, amíg kicsit távolabb érünk és keresünk egy táborhelyet. Hacsak nem akarod ezt a kellemes szagot élvezni még egy ideig...
Ezen a lány elnevette magát. - Menjünk!

Rygani talpra segítette, de mielőtt tovább álltak volna, még egyszer visszasétált a szörnytetemhez. A Te'sinának bizonyítékra lesz szüksége, de nem cipelheti el az egészet a városba. Elővette vadászkését, és pár jól irányzott mozdulattal levágta a teremtmény mancsát, majd egy kis zsákba rakta. Ez elég kell legyen, hiszen nem hasonlít semmilyen más állatéra. Ezután visszafordult a fiatal lányhoz és biccentett, hogy indulhatnak.